Első fejezet - Az idő gyógyír?

Sziasztok! 
Tudom, hogy sokat kellett várni erre a részre, de az iskola miatt nem jutott időm arra, hogy írjak, de most, hogy itt a nyár ígérem aktívabb leszek (munka mellett is) Nem papolok sokat. Ebben a fejezetben nem derül ki sok titok, de a lényeg, hogy fény derül Baek korára is. 
Jó olvasást! 😘

_______________________________________________________________________

Baekhyun

Az évek rohamosan szaladtak el fejem felett, az idő telt, de a fájdalmam nem enyhült. Sosem mutattam ki a bennem rejlő rettegést, mellyel minden nap, minden éjjel együtt kell, hogy éljek. Tizenhárom éve annak az esetnek, de az emlékek tisztán bennem élnek, mintha csak tegnap történt volna.

Már több mint tíz éve, hogy Mr. Choiék örökbe fogadtak. Azóta sok minden megváltozott. Az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett. Egy évig voltam az árvaházban, aztán Ők rám találtak. Isten tudja, miért, de Mrs. Choinak annyira elnyertem a tetszését, hogy nem tágított mellőlem, míg nem kaphatott meg. Hónapokig látogatott aztán nem sokkal később a családját is elhozta hozzám, de én egy árva szót sem szóltam, egyetlen egyszer sem. 

Még mindig nem értem, hogy bírta ki anya, hogy nem szóltam hozzá, de ő mégis engem akart. Mindig azt mondta, menthetetlenül a szívéhez nőttem első találkozásunkkor. Felfoghatatlan. Mikor kivettek az árvaházból, pár hónapra rá magán tanárt béreltek számomra, aki fél évig bírta velem. Hogy rossz voltam-e? Dehogy. Egy szót sem szóltam hozzá, ha kérdezett sosem kapott választ. Egy bólintásnál sosem telt több, és ez így volt a család tagjaival is. Mindent úgy köszöntem meg, hogy meghajoltam, ha kérdeztek, bólintottam beleegyezésemként. Ha kértek valamit, szó nélkül cselekedtem. Sosem mosolyogtam vagy nevettem. 

Ez így ment két éven keresztül. Ebben a két évben nyolc tanárral ismerkedtem meg. A nevelőim - vagyis a szüleim - úgy vélték, talán egy pszichológus segíthet, és talán beszélni fogok. Segített-e? Semmit sem. Mikor behívott, csak leültem, vagy őt pásztáztam, vagy kifelé tekintgettem és az embereket nézegettem, ahogy gyors léptekkel haladnak az utcákon. 

Fura fazon volt, ahogy az irodája is. Mindenhol oklevelek, képek gyerekekről vagy csak egyszerű gyerek firkálmányok lógtak össze-vissza itt-ott. Két hónapig játszottuk ezt, de nem tudott megtörni. A jelentésben annyi állt, hogy "érzelmekben hiányos, megnyilvánulásra nem képes". Sosem értettem, hisz nincs gond az érzelmeimmel és igen is vannak különböző megnyilvánulásaim.

- Baek, gyere le enni!- mosolyogva csóváltam meg a fejem, majd lehajtottam laptopom tetejét.

- Megyek, hyung!- kiáltottam vissza válaszként.

Hogy hogyan bírtak beszédre?

*visszaemlékezés*

A szótlan második év felé közeledve mindenki feladni készült, még Mrs. Choi is.

Fél tizenkettő lehetett, mikor halk hangokat hallottam a nappali felől, ahogy kitártam szobám ajtaját. Eluralkodott rajtam a félelem, de aztán halk szipogás ütötte meg hallószerveim, mintha valaki sírna.

Apró, halk léptekkel haladtam a szoba felé, amiből szitáló fénysugár szökött ki. A szoba ajtajánál megálltam, ahol csak egy kis lámpa világított, háttal nekem pedig Mrs. Choi ült. Közelebb araszoltam, csendben, majd előre tekintve az orvosi lapomat láttam, amit a pszichológus nyilatkozott rólam. Remegő kezeiben tartotta a papírt, amin egyre több apróbb kis folt gyülemlett fel.

Sírt.

Vállai remegtek és csak a lapot nézte, mintha az képes lenni beszélni hozzá. Szívem eszeveszetten dübörgött. Fájt így látni azt a személyt, akinek sok mindent köszönhetek. Lassan csoszogtam előre. Mellé lépve tekintettem arcára. Orcáját törölgetve meredt rám hamis mosollyal, majd a lapot elhajította az ülő alkalmatosság másik végébe.

- Baekie, nem tudsz aludni? - hangján tisztán lehetett hallani, hogy sírt. Ő mégis úgy tett, mintha nem történt volna semmi, pedig tisztában volt vele, hogy mindent láttam s hallottam. Nem akart nekem fájdalmat okozni, de én mégis bántottam. Mereven arcát figyeltem. Fájt, hogy ilyennek látom Őt. Folyton mosolygott eddig és sosem bánkódott semmi miatt, de most miattam áztatták könnyei gyönyörű arcát.

- Kincsem, gyere, menjünk aludni – lassan kelt fel, majd kezem után nyúlt, hogy megfoghassa, de én egy egyszerű mozdulattal elrántottam, így megakadályozva, hogy eltussolja az ügyet. Meglepetten és csalódottan tekintett le rám.

- Baekie.. – hangja elcsuklott, s kezeit ökölbe szorította, hogy visszatartsa feltörekvő könnyeit. Ujjai elfehéredtek az erős szorítás miatt, majd fejét is lehajtotta. Csak azt cselekedtem, amit akkor jónak láttam. Lassan araszoltam közelebb, majd karommal körbeöleltem és hozzábújtam. Fejem pont a hasáig ért, pedig nem mondhatni magas nőnek Mrs. Choit, talán megütötte a százhatvanöt centit. Megnyugtatott a közelsége, mert tudtam, hogy rá mindig számíthatok.

- Sajnálom.. – ennyi szökött ki ajkaim közül, Ő mégis zokogásban tört ki, de mosolygott. Lehajolt értem, majd karjaiba kapott s úgy ölelt. Erősen szorítottam magamhoz, mégis vigyáztam rá, hogy véletlenül se okozzak neki fájdalmat. Mikor sírása enyhült, elhúzódtam tőle, majd szemeibe nézve elmosolyodtam és kimondtam azt a két szót, amit eddig senkinek.

- Szeretlek, anya...

Másnap mosolyogva mesélte anya mindenkinek a konyhában már hajnalban. Mire befelé csoszogtam, Minho meglepetten kapta felém tekintetét, majd köszönt, aztán várakozóan tekintgetett szemeimbe.

Halk sóhaj csúszott ki ajkai közül, majd legyintett és kifelé készült kedvenc bögréje kíséretében. Mosolyogva vágtam oda neki egy sziát, de hirtelen fordulata közben bögréjét elejtette, majd nyikkant egyet és elfutott… Később csak az ordibálását hallottam miszerint "Baekhyun beszél! "

             

*visszaemlékezés vége*          

De ennek az időszaknak is már kilenc éve. Lassan betöltöm a huszonkettedik évemet is már, de még mindig tartok attól, hogy nincs vége a gyerekkori korszakomnak és igaz lesz az, amit akkor mondott nekem a fekete maszkos fickó. Nem akarom, hogy igaz legyen.

Az ablakhoz sétálva tekintettem ki az üvegen, majd elmosolyodtam. A Nap lemenni készült, de vöröses fénye befestette az egész égboltot. Meseszép. Azóta mindig megnézem, ahogy a Nap eltűnik s elveszti vöröses fényét, majd helyét felváltja a Hold. Fájó, de szép emlék.

- Baekie, jössz már? - Anya hangját hallva mosolyogva indultam meg lefelé a lépcsőn, majd a konyhába érve egy puszit nyomtam arcára. Az asztalnál nemcsak Minho foglalt helyet, hanem barátnője is, Tiffany.

A lány édesen mosolygott rám. Utálom. Nagyon-nagyon utálom. Magam sem tudom a pontos okát, de roppant ellenszenves nekem a lány. Nem volt gond a modorával, mert roppant kifinomult, elegáns és nem mellesleg gyönyörű nő, de irányító típus volt, vagyis csak az akart lenni. Minho nagyon is szerelmes volt Tiffanyba, de a lányon nem láttam ugyanezt. Ráadásul drága bátyám olyannyira rózsaszín ködben úszkált, hogy bármit képes lett volna az Ő szerelméért megtenni.

Nálunk egyfajta hagyománya lett a közösen töltött időknek. Van, mikor három-négy napra elmegyünk sátrazni, vagy csak lemegyünk a partra Busanba és a család ilyenkor együtt van és jól érezzük magunkat, viszont Minho az utolsó két ilyen mondhatni családi napunkon nem vett részt, mert a nője arra kérte. Gyűlöltem ezért Tiffanyt, mert ha igazán szeretné Minhót, egy ilyen alkalom miatt nélkülözni tudná pár napra. Mondjuk nem egyszer fordult már elő, hogy bátyám hiába kereste barátnőjét folytonos hívásokkal, üzenetekkel, sőt éjszakázott is már a házuk előtt, de Tiffanyt ez nem érdekelte, mert Ő elment szórakozni. Képzelem az milyen szórakozás lehetett, de nem részletezném. Most tökre úgy érzem magam, mint egy féltékeny tini kislány, aki félti a pasiját a csini kiscsajoktól, akik elkábíthatják tőlem pár szép szóval.

Az igazat megvallva irigy voltam, és féltékeny is kicsit. Minho nemcsak a testvérem, de egyben a legjobb barátom is, akit elvett tőlem egy hisztis fruska, és ez dühített. Most már nem járunk fagyizgatni csak úgy, szimplán el valamerre, vagy sétálni, esetleg kávézgatni, mert "fontosabb" dolga van. Úgy érzem, hogy kezdem elveszíteni a bátyámat.

- Baekhyun, figyelj rám kicsit – anya lágy, mégis parancsoló hangja zökkentett ki a már-már depis önsajnálatomból. Mire észbe kaptam, már Tiffany-ék sehol sem voltak.

- Figyelek.. – motyogtam halkan, majd sóhajtva tekintettem barna íriszeibe.

- Te is azon agyalsz, amin én? - mosolyodott el ördögien, ami megmosolyogtatott. Ja, igen... nemcsak én vagyok, aki utálja azt a nőszemélyt.

- Ha azon, hogy ez a szipirtyó egy álnok fruska, akinek nagy hiánya van, akkor igen – röhögtem el magam a végére.

- Egy húron pendülünk – mosolyodott el, majd rosszallóan megcsóválta a fejét. - Van pár tippem, hogy hogyan mutassuk meg Minhónak a szipirtyó valódi énjét.

Meglepetten kaptam rá tekintetem, majd feloldódva a kezdeti sokk alól válaszra méltattam Őt.

- Hallgatlak – vigyorodtam el ördögien, majd leültünk az asztalhoz egy pohár bor kíséretében. Imádom az anyámat, még ha nem is az igazi.